Írásos blog

Viszonylag nagy kerülőutak és kihagyások után most újult erővel térek vissza az íráshoz. Ez sok mindennek köszönhető, de leginkább a Stormlight Archive sorozatnak. Aki még nem olvasta volna, kezdje el! Nagyon jól felépített, izgalmas történet. Ráadásul a világ is különleges, pszichológiai alapokon nyugvó mágiával. 

Szóval, karakterek. Összeállítottam egy kérdéssort, amit minden karakterre érdemes kitölteni. A legfontosabb az, hogy legyen legalább 3-4 (lehet több is, de kevesebb semmiképp) olyan karakter, aki közel áll az olvasóhoz, és ki van bontva a jelleme. Ez azért nagyon fontos, mert a főszereplőnek majd morális és érzelmi döntéseket kell hoznia. Normál esetben minden karakter szimbolizál valamilyen értéket, és azzal, hogy a főszereplőnek döntenie kell az értékek között, a karaktereket illetően is döntést fog hozni. Minél jobban ismeri tehát az olvasó a karaktereket, annál nagyobb lesz a döntés súlya. Ez egyrészt segíti az érzelmi bevonódást, másrészt életszerűvé teszi a világot és a karaktereket (nem mellesleg jó eszköz arra, hogy belekergessük a főszereplőnket drámai szituációkba).

Ezek a kérdések a karakterek élettörténetéhez kapcsolódnak ugyan, de nem érintik a fő motivációt, a karakterek céljait, amit még ezek előtt érdemes PONTOSAN meghatározni. 

A kérdések tehát a következők:

Belső:

• Kiket/miket utál és miért?
• Mennyire okos?
• Hogyan nőtt fel?
• mihez ért?
• mennyire szociális?
• Introvertált/extrovertált személyiség-e?
• Milyen helyzetben érzi magát kellemetlenül?
• Rendkövető vagy lázadó?
• Mi a legérzékenyebb érzelmi pontja?
• Könnyen dühbe jön?
• Hogyan palástolja érzelmeit?
• Látszik az arcán, hogy mit érez?
• Miben jó és miben rossz?
• Milyen feladatot érez otthonosnak?
• Mit szeret csinálni?
• Mennyire őszinte?
• Szeret-e hazudni?
• Versengő típus?
• Bátor?
• Kerüli a konfliktust vagy beleáll a feszült helyzetekbe, félelmei ellenére?
• Mennyire viseli jól az autoritást?
• Mitől jönnek elő a nosztalgikus érzései?
• Min gondolkozik a legtöbbet?
• Milyen dolgok jelentenek problémát számára?
• mi dühíti fel?
• Mennyire kötelességtudó?
• Hogy oldja a feszültséget?
• Szereti a művészetet?

Külső: 

• Milyen az alkata? 
• Milyen az arca? 
• Milyen a haja? 
• Milyen színű a szeme? 
• Milyen a keze? 
• Milyen a mozgása?
• Milyen ruhákat hord?
• Mennyire tiszta?
• Mennyire figyel oda arra, hogy néz ki?
• hogy ül le?
• Általában nyugodtak a tagjai, vagy mindig mozog, piszkál valamit?
• Mennyire merev az arca?
• Mennyire tükrözi az arca az érzelmeit?
• Mennyire mutatja a gesztikulációja a dühét/örömét?
• Milyen a hangja? 
• Milyen az illata?
• Van-e jellegzetes cselekvése (ha gondolkozik, ideges, stb.)
• Van-e jellegzetes arckifejezése? 

 Alapvetően kijelenthető, hogy minél több kérdést válaszolunk meg egy-egy karakterrel kapcsolatban, annál jobban fogjuk tudni használni a történet során. Nyilván nem lehet minden megjelenő karaktert ennyire mélyen kidolgozni, de a fő 3-4 karakterünket muszáj (minimum: főszereplő, konfliktust okozó személy, főszereplőnek segítő személy). Arra érdemes figyelni, hogy ne mindenkinek szuperpozitív vagy szupernegatív tulajdonságokat adjunk, hanem próbáljunk meg vegyesen osztogatni. Így a főszereplőnk is emberibb lesz: általános tény, hogy mindenki azzal szimpatizál, akinek vannak gyengeségei. Érdemes tehát magunkból kiindulni, és mindenkinek adni fura szokásokat, jellegzetességeket, pozitív és negatív megnyilvánulásokat. Valamint a "gonosz" esetében is érdemes a motiváción és tulajdonságokon hosszabban elidőzni, már a 90-es évek gagyi horrorfilmjeiben is igen elcsépelt volt azt mondani, hogy "azért csinálja ezt mert gonosznak született" meg effélék. Ahhoz, hogy éljenek a karakterek, és meglegyen a választás súlya, amit a főszereplő majd meghoz közöttük, érdemes mindegyiket emberként ábrázolni, a maga motivációival, előnyeivel és hátrányaival. 

Én általában mindig úgy indulok, hogy eszembe ötlik egy-egy kép, amit mindenképpen meg szeretnék írni, és utána e köré kell valami történetet rittyenteni, ami sokszor kikezdi a kreativitásomat. A történet még hagyján, általában a twist kitalálása okoz problémát, ezért az utóbbi időben ezt szerettem volna (és szeretném továbbra is, bár azért már nagyon érzem a fejlődést) fejleszteni. Mivel engem mindig is jobban érdekeltek a karakterek (szociológia, ugye), azokat mindig nagyon részletesen kidolgoztam, ám ez sokszor a történet rovására ment. Egyrészt figyelnem kell arra, hogy a történeteimnek önálló íve is legyen, másrészt pedig arra, hogyha a karaktereimet akarom hagnsúlyozni, akkor a történet minden mozzanata azt segítse, hogy bemutassam, amit szeretnék a karakterből (pl. jellemváltozás, bizonyos jellemvonások, stb.). 

Az utóbbi időben az önálló történetív kidolgozásán iparkodtam, és íme a legjobb módszer, amit sikerült kifejlesztenem. Több könyvet is olvastam a témában, rengeteg tippet kaptam, de nekem egy különösen bejött, és most ezt szeretném megosztani veletek. 

Általában akkor szoktam használni, amikor már van valami nagylátószögű célom, témám, hogy miről szeretnék írni. Ekkor veszek egy papírt / nyitok egy doksit a gépen, és először is felírok 10 szót. Érdemes azokat felírni, amik gyorsan eszünkbe jutnak, de legyenek minél sokfélébbek (szófaj és hangulat terén is), azonban mégis valamennyire jó odafigyelni arra, hogy a tervezett novella témájától ne üssenek el nagyon - értsük ezt úgy, hogyha fantasyt akar írni valaki, akkor abba viszonylag nehéz lesz beleerőszakolni az űrhajtóművet, habár nem lehetetlen. Minden attól függ, mennyire ki mennyire szereti a kihívásokat :P 

Ha megvan a 10 szavunk egymás alatt, akkor kezdődhet az ötletelés: miről milyen gondolatok jutnak eszünkbe, hogy tudjuk összekötni őket, milyen történet jönne ki, hogyha kombinálni próbáljuk ezeket. Én általában minden ötletemet leírom, legyen akármilyen béna, mert később lehet, hogy az fogja adni az isteni szikrát, amiből kitalálom a történetemet. Ha ez megvolt, akkor pihentethetjük a dolgot pár óráig, esetleg egy napig. 

Másnap, ha nem találtunk ki azóta új ötleteket (sokszor a "pihenő" agy a legproduktívabb), akkor ezt megismételhetjük: a már meglévő szavaink mellé írunk még 10 szót. Természetesen végül majd nem muszáj mindet felhasználni, a lényeg az, hogy mozogjon az agyunk, hogy tudjuk összekötni őket, milyen újabb ötleteket tudunk belőlük generálni stb. 

Ezzel a módszerrel egy-két nap alatt megvan egy durva történetszál, és ami számomra a legjobb, hogy baromi különleges karaktereket lehet alkotni, furcsa, életszerű mániákkal és sorsokkal. Az egyik novellámat most is ezzel a technikával készítem, kíváncsi vagyok, milyen eredménnyel. 

Nehéz helyzetben vagyok novella-ügyileg. Van ugyanis egy-kettő, amit szívesen feltennék ide, de mivel mindegyik éppen pályázatra van benyújtva, nem tehetem. 

Ezért úgy gondoltam, akkor bemutatom a pályázatokat legalább, amikre elküldtem őket. 

Van ez a Minikrimi nevű pályázat, ami folyamatosan fogad novellákat, nevéből adódóan kitalálható, hogy bizony krimiket, ráadásul hátránya a dolognak, hogy nagyon rövidnek kell lennie (max. 5000 karakter). Erre küldök két novellát is, ha ötlet van, akkor gyorsan össze lehet dobni a munkát, ajánlom mindenkinek. Itt van neki bővebb leírása: http://www.pafi.hu/_pafi/palyazat.nsf/1e4c55075207f1ddc12574ec0055cfeb/d8ca51ea1b479d67c1257c32002d886a?OpenDocument

A másik egy komolyabb pályázat, az AVANA Egyesület sci-fi pályázata. Itt már nagyobb lélegzetvételű, és sci-fi zsánerű történeteket várnak, ez utóbbi egyrészről megkönnyíti az írást, ha szereti valaki a műfajt, másrészről pedig be is határolja a lehetőségeket, ha valaki nincs oda érte. Én szeretem, így az egyik novellámat, ami már szerencsére kész volt egy ideje, de nem tudtam mit kezdeni vele, gyorsan be is küldtem. Ezért ti nem olvashatjátok. Még. 

Bővebb infó: http://preyer.avana.hu/?page_id=639

Most pedig éppen készülök egy harmadik pályázatra, ami a M.A.G.U.S. szokásos, (majdnem) minden évben megrendezett novella pályázata. Nagyon tetszik a téma, meg mostanában bele is cseppentem a világba elég erőteljesen, így testhezállónak érzem a feladatot. Ráadásul a zsáner a fantasy, ami miatt már előre arcon pörgök, annyira imádom. Ha valakit esetleg felcsigázott, itt olvashat róla: http://www.fantasycentrum.hu/node/707

Remélem hamarosan olvashatjátok a műveimet, ha megjelentek akkor azért, ha meg nem, akkor úgyis felteszem ide, szóval azért. :) 

Rájöttem, hogy különös vonzalmat érzek a fantasy műfaj iránt (aki olvassa a blogomat, rá fog jönni úgy is), különösen a dark fantasy hoz izgalomba, és azon belül is külön kedvenceim azok a történetek, amikor látjuk a hőst hőssé válni, és nem úgy ismerjük meg, hogy már eleve szuperhős.

A bevezető alapján talán úgy tűnhet, túl messziről indulok, és indokolatlannak tűnhet az is, hogy ennek kapcsán miért erről a regényről akarok írni, de talán sikerül elmagyaráznom.

Nos. Nem történt még olyan velem, hogy elkezdtem olvasni egy regényt, és a második fejezetnél máris elégedetlenkednék. Na most megtörtént, még pedig az Acts of Caine második része kapcsán. Az elsőt imádtam (Heroes Die), minden volt benne, ami egy fasza dark fantasy-sci-fi őrülethez kell: különböző dimenziók, mágusok, istenek, és egy vadállat, kaszabolós, igazi befordult, hősszerelmes főhős (ez utóbbi mondjuk kicsapta a gender-szenzoromat, de ezt most nem fejtem ki). Ami kifejezetten tetszett, hogy láttuk a főhős csaját mágusból istenné (ISTENNÉ!) válni a másik dimenzióban. A történet lényege egyébként az, hogy van a messzi-messzi jövő, amelyben a társadalom kasztokba szerveződik, és léteznek olyan színészek, akik átmennek ebbe a másik fantasy dimenzióba pénzért irtani a népeket, és mindenféle gonosz terveket szövögetni. Jelen esetben főhősünk feladata megdönteni egy isten-uralkodót, aki hívei véréből nyeri erejét, és persze mellékesen, mindeközben megmenteni a feleségét, aki persze már elhagyta egy ideje. Szóval az első rész 8/10 nálam.

Nagy élvezettel vettem kezembe a másodikat, és nem is csalódtam: főszereplőnk még fiatal, éppen hogy csak tanulja a mesterséget. A szokásos, kicsit megunt varázsló-iskola feelingje van a dolognak (amit mint említettem, én imádok), de még mindig fasza, és jól hozza a kaszt-különbségek miatt adódó háborúzások hangulatát is. Ó – gondolom magamban – de jó, hogy nem ugyan az, mint az első, nem 40 éves kiábrándult gyilkológépként kaszabol a főhősünk, igazán eredeti ötlet. Erre mit kapok? Második fejezetben visszatérünk a jelenbe, a főhősünk az isten-uralkodó letaszítása után egy tolószékben lúzerkedik az ex-feleségével. Eltelik 10 oldal, még mindig. Már túl vagyok 30-on, és még mindig. ÉS MÉG MINDIG! Aztán furcsa szereplőket látunk a másik dimenzióból, akik a főhős ellen plottolnak, aki közben nyomorékként folytat filozófiai eszmefuttatásokat a trónról letaszított, és mi világunkba véletlenül átteleportált isten-uralkodóval, akinek itt persze semmi hatalma nincsen. Nagyszerű, fenomenális. Nos, itt tartok éppen.

Azért végigküzdöm magam rajta, kíváncsi vagyok, hogy az író mit hoz ki ebből a cseppet sem derült helyzetből. Ja és persze azért is érdekel, mert további részei vannak a sorozatnak, és az első rész tényleg nagyon tetszett.

Ha olvasta valaki, akkor várom a véleményeket, bár ismétlem, én még nem értem a végére. Ha ez megtörtént, természetesen jövök a friss hírekkel :D

UPDATE: 

Elolvastam pár plot summaryt, fognak itt még finomságok történni, úgyhogy majd mindenképpen beszámolok róla, de a felháborodásomat továbbra sem bírom magamban tartani. Köszönöm a figyelmet, vétel.

Írta: Don Lister

A szomszéd házban lakott régebben egy hatalmas, igencsak ronda, vörös kandúr.

Nos, én soha nem szerettem a macskákat; sőt, a családban senki sem szerette a macskákat, egyértelműen és teljes mértékben visszataszítónak és gyűlöletesnek találtuk a macskákat, színüktől függetlenül.

Egyébként ebben a házban születtem, csakúgy, mint a fivéreim és nővéreim. Ők elhagyták az otthonunkat, mikor idősebbek lettek. Most más házakban laknak, és nem is nagyon találkozom velük. Apámat sosem ismertem, anyám azt mondta, hogy csak időszakos ismerős volt, és állította, hogy sosem látta viszont azután az éjszaka után, amelyen teherbe ejtette.

Anyám néhány hónapja halt meg: iszonyatosan szenvedett valamiféle gyomorráktól és lábra sem bírt állni már a végén. Az új apám eltemette a kert végében, és egy szép sor kaviccsal rakta körbe a sírját, amelybe egy apró fakeresztet szúrt, pont a feje fölé. Először össze voltam zavarodva, mert nagyon hiányzott. Gyakran ültem és sírtam éjszakákon át – de végül túltettem magam a halálán, és most már alig emlékszem rá. Azonban akármikor, amikor a kert tetejénél járok, és meglátom a sírját, eszembe jut, hogy belőlem egy darab fekszik ott a föld alatt, és úgy érzem, hogy kötelességem megvédeni a területet, ahol nyugszik. Nem tudom, miért kell így éreznem, egyszerűen csak így van.

Nos, a vörös szörnyeteg, aki a szomszédban lakott, gyakran ugrott fel a kerítés tetejére, hogy átjöjjön a kertünkbe, és kiássa apám veteményeskertjét, minden különösebb ok nélkül, csak a móka kedvéért. Más napokon, a szemtelen disznó felugrott, és karmait a tiszta ruhákba mélyesztette a szárítókötélen, lyukakat és foltokat hagyva apukám pólóin. Mégis, a legrosszabb az volt, amikor anya nyughelyére ürített. Gyakran láttam őt a franciaablak mögül, de mire átjutottam az ajtón és odaértem a kert végébe, már átcsúszott a kerítésen és onnan vigyorgott rám. Habár mindig kiabáltam vele, sosem mozdult, csak felemelte az egyik mancsát és nyalakodni kezdett, tisztogatta magát, közben figyelmen kívül hagyott engem, mintha ott sem lettem volna. Végül azért nyakoncsíptem. Ó igen, végre elkaptam, és megmutattam neki, miért nem érdemes ujjat húzni velem.

Egy olyan napon történt, amikor rengeteg eső esett előző éjszaka. Kimentem a kertbe, hogy elláthassam a szokásos napi teendőimet, és megláttam, ahogy behúzott nyakkal éppen anyám sírját használja mellékhelyiségnek, már megint. Természetesen azonnal őrjöngeni kezdtem, és átrohantam a kerten: olyan gyors voltam, akár egy agár. A gyűlölt teremtés meghallotta, hogy jövök, és elkezdett felfelé kapaszkodni a kerítésen, de már késő volt. A sír fölötti föld legnagyobb részben vörösagyag, és a vörösagyag igen csúszós tud lenni amikor nedves. Az előző éjjeli özönvíz megtette a dolgát, a macska lába nem talált megfelelő kapaszkodót, megbotlott és csúszkálni kezdett, hiába próbálta elérni a kerítés nyújtotta biztonságot. Észre sem vette, mikor kaptam el, úgy igyekezett.

Mérges voltam, nagyon mérges. Valójában teljesen kikeltem magamból, és a macska végül megérezte elfojtott haragomat. Megragadtam a torkát és tépni kezdtem végtagról végtagra, míg végül kitéptem majdnem az összes szőrét a szörnyű vörösnek, annyira dühös voltam. Sikítani sem volt ideje, olyan gyorsan kioltottam értéktelen, bajkeverő kis életét.

Most már nem kell azzal törődnöm, hogy távol tartsam a hitvány állatot a kerttől, és soha többet nem tud odaülni a ronda ormótlan testével a kerítésre rajtam vigyorogni. Mindig azt gondolta, hogy biztonságban van a haragomtól, de most megtanulta. A legfontosabb azonban mind közül az, hogy sosem fogja többé az a gyűlölt szörnyeteg bemocskolni anyám sírját.

Odébb löktem magamtól a macska összeroncsolódott testét. Felálltam és lenyalogattam a vért a mancsaimról, mielőtt visszaballagtam volna kellemesen meleg ólamba. 

Eredeti novella forrása: http://www.shortbreadstories.co.uk/story/view/comeuppance/#axzz2laDhKvzg

Nemrég fejeztem be a Prince of Thorns című fantasy remekművet. Alapvetően kellemes olvasmány volt, bár nekem kicsit súlytalan és sokszor sablonos. Úgy éreztem magam az olvasása közben, mintha tényleg egy 15 éves kissrác írta volna, mint amilyen idős a főhősünk is (furcsa egybeesés, nemde?). Ezt elősegítette az E/1-es írásmód, ami egy ideje már a bögyömben van, de itt nem volt annyira zavaró.

Előnyei a történetnek szerintem:

 1.      mindenképpen jót tett neki, hogy a nagy küldetéseket a főhős és csavargókból, utonállókból és torokmetszőkből álló szimpatikus csapata másodpercek alatt megoldották (például felrobbantottak egy egész hegyet, és megöltek ott mindenkit, pedig csak a várat kellett volna bevenniük – cserébe kipusztítottak egy egész fajt, és kinyírtak mindenkit a vár körüli városban)

  2.     Tetszett az egész regényen végigvezetett balsejtelem, hogy főhősünket megszállta valami gonosz, kerülgeti valami erős és hatalmas dolog, ami miatt csomó akadályt könnyedén tud venni, ő meg azt hiszi, mennyire fasza gyerek – haha. Najó, kicsit sajnáltam emiatt.

  3.     és most a legnagyobb pirospont: A FŐHŐS A REGÉNY SORÁN MEGESZI EGY NEKROMANTA SZÍVÉT! – pontosan, megeszi a szívét, és maga is kicsit nekromantává válik. Faszaság.

Hátrányai:

1.        Főhősünk folyton keménykedik, pedig egy lúzer 15 éves kölyök. Haha.
2.        Sablonos történet: egy gonosz gróf megölte anyut és öcsit, brühü brühü majd én bosszút állok 12 évesen (a történet elején ennyi idős, igen)
3.        fura, tőmondatos stílus, sok mondatismétléssel, aminek stili
   sztikai értelmére még nem sikerült rájönnöm…

Ez egy sorozat első kötete. Azért kezdtem bele, mert az Amazonon meglepően jó pontot kapott, és mindenki azt mondta, hogy a második rész sokkal jobb, így remegő kezekkel látok neki nemsokára annak is. Majd beszámolok róla!