Nemrég fejeztem be a Prince of Thorns című fantasy remekművet. Alapvetően kellemes olvasmány volt, bár nekem kicsit súlytalan és sokszor sablonos. Úgy éreztem magam az olvasása közben, mintha tényleg egy 15 éves kissrác írta volna, mint amilyen idős a főhősünk is (furcsa egybeesés, nemde?). Ezt elősegítette az E/1-es írásmód, ami egy ideje már a bögyömben van, de itt nem volt annyira zavaró.
Előnyei a történetnek szerintem:
1. mindenképpen jót tett neki, hogy a nagy küldetéseket a főhős és csavargókból, utonállókból és torokmetszőkből álló szimpatikus csapata másodpercek alatt megoldották (például felrobbantottak egy egész hegyet, és megöltek ott mindenkit, pedig csak a várat kellett volna bevenniük – cserébe kipusztítottak egy egész fajt, és kinyírtak mindenkit a vár körüli városban)
2. Tetszett az egész regényen végigvezetett balsejtelem, hogy főhősünket megszállta valami gonosz, kerülgeti valami erős és hatalmas dolog, ami miatt csomó akadályt könnyedén tud venni, ő meg azt hiszi, mennyire fasza gyerek – haha. Najó, kicsit sajnáltam emiatt.
3. és most a legnagyobb pirospont: A FŐHŐS A REGÉNY SORÁN MEGESZI EGY NEKROMANTA SZÍVÉT! – pontosan, megeszi a szívét, és maga is kicsit nekromantává válik. Faszaság.
Hátrányai:
- Főhősünk folyton keménykedik, pedig egy lúzer 15 éves kölyök. Haha.
- Sablonos történet: egy gonosz gróf megölte anyut és öcsit, brühü brühü majd én bosszút állok 12 évesen (a történet elején ennyi idős, igen)
- fura, tőmondatos stílus, sok mondatismétléssel, aminek stili
sztikai értelmére még nem sikerült rájönnöm…
Ez egy sorozat első kötete. Azért kezdtem bele, mert az Amazonon meglepően jó pontot kapott, és mindenki azt mondta, hogy a második rész sokkal jobb, így remegő kezekkel látok neki nemsokára annak is. Majd beszámolok róla!
