Írta: Don Lister
A szomszéd házban lakott régebben egy hatalmas, igencsak ronda, vörös kandúr.
Nos, én soha nem szerettem a macskákat; sőt, a családban senki sem szerette a macskákat, egyértelműen és teljes mértékben visszataszítónak és gyűlöletesnek találtuk a macskákat, színüktől függetlenül.
Egyébként ebben a házban születtem, csakúgy, mint a fivéreim és nővéreim. Ők elhagyták az otthonunkat, mikor idősebbek lettek. Most más házakban laknak, és nem is nagyon találkozom velük. Apámat sosem ismertem, anyám azt mondta, hogy csak időszakos ismerős volt, és állította, hogy sosem látta viszont azután az éjszaka után, amelyen teherbe ejtette.
Anyám néhány hónapja halt meg: iszonyatosan szenvedett valamiféle gyomorráktól és lábra sem bírt állni már a végén. Az új apám eltemette a kert végében, és egy szép sor kaviccsal rakta körbe a sírját, amelybe egy apró fakeresztet szúrt, pont a feje fölé. Először össze voltam zavarodva, mert nagyon hiányzott. Gyakran ültem és sírtam éjszakákon át – de végül túltettem magam a halálán, és most már alig emlékszem rá. Azonban akármikor, amikor a kert tetejénél járok, és meglátom a sírját, eszembe jut, hogy belőlem egy darab fekszik ott a föld alatt, és úgy érzem, hogy kötelességem megvédeni a területet, ahol nyugszik. Nem tudom, miért kell így éreznem, egyszerűen csak így van.
Nos, a vörös szörnyeteg, aki a szomszédban lakott, gyakran ugrott fel a kerítés tetejére, hogy átjöjjön a kertünkbe, és kiássa apám veteményeskertjét, minden különösebb ok nélkül, csak a móka kedvéért. Más napokon, a szemtelen disznó felugrott, és karmait a tiszta ruhákba mélyesztette a szárítókötélen, lyukakat és foltokat hagyva apukám pólóin. Mégis, a legrosszabb az volt, amikor anya nyughelyére ürített. Gyakran láttam őt a franciaablak mögül, de mire átjutottam az ajtón és odaértem a kert végébe, már átcsúszott a kerítésen és onnan vigyorgott rám. Habár mindig kiabáltam vele, sosem mozdult, csak felemelte az egyik mancsát és nyalakodni kezdett, tisztogatta magát, közben figyelmen kívül hagyott engem, mintha ott sem lettem volna. Végül azért nyakoncsíptem. Ó igen, végre elkaptam, és megmutattam neki, miért nem érdemes ujjat húzni velem.
Egy olyan napon történt, amikor rengeteg eső esett előző éjszaka. Kimentem a kertbe, hogy elláthassam a szokásos napi teendőimet, és megláttam, ahogy behúzott nyakkal éppen anyám sírját használja mellékhelyiségnek, már megint. Természetesen azonnal őrjöngeni kezdtem, és átrohantam a kerten: olyan gyors voltam, akár egy agár. A gyűlölt teremtés meghallotta, hogy jövök, és elkezdett felfelé kapaszkodni a kerítésen, de már késő volt. A sír fölötti föld legnagyobb részben vörösagyag, és a vörösagyag igen csúszós tud lenni amikor nedves. Az előző éjjeli özönvíz megtette a dolgát, a macska lába nem talált megfelelő kapaszkodót, megbotlott és csúszkálni kezdett, hiába próbálta elérni a kerítés nyújtotta biztonságot. Észre sem vette, mikor kaptam el, úgy igyekezett.
Mérges voltam, nagyon mérges. Valójában teljesen kikeltem magamból, és a macska végül megérezte elfojtott haragomat. Megragadtam a torkát és tépni kezdtem végtagról végtagra, míg végül kitéptem majdnem az összes szőrét a szörnyű vörösnek, annyira dühös voltam. Sikítani sem volt ideje, olyan gyorsan kioltottam értéktelen, bajkeverő kis életét.
Most már nem kell azzal törődnöm, hogy távol tartsam a hitvány állatot a kerttől, és soha többet nem tud odaülni a ronda ormótlan testével a kerítésre rajtam vigyorogni. Mindig azt gondolta, hogy biztonságban van a haragomtól, de most megtanulta. A legfontosabb azonban mind közül az, hogy sosem fogja többé az a gyűlölt szörnyeteg bemocskolni anyám sírját.
Odébb löktem magamtól a macska összeroncsolódott testét. Felálltam és lenyalogattam a vért a mancsaimról, mielőtt visszaballagtam volna kellemesen meleg ólamba.
Eredeti novella forrása: http://www.shortbreadstories.co.uk/story/view/comeuppance/#axzz2laDhKvzg
